Black and White

Érdekes dolgok történtek a hétvégén a nagyvilágban, mondhatni az ég adta egy világon semmi. Éppen ezért kicsit a bulvár vizeire evezünk, a politikai marakodás minket nem hat meg (főleg ilyen őszülő aberráns mszmp növendékektől).

Még mielőtt megint átmennék vicceskedésbe, álljon itt az origo.hu focielőrejelzése, amiben sikerült kihozni, hogy Magyarország kijut a soron következő férfi(!) futballvilágbajnokságra. (cikk)

A bekezdésre visszatérve, nem fogok politizálni, a hét végi kis kedvenc listámat teszem  fel, ezeken röhögött a szerkesztőség felhőtlenül mostanság:

1. Az ultimate Nr. 1 kedvenc nálam, We like the moon, speciális directors cut verzió.
2. Egy kicsivel csúszott csak le a dobogó felső fokáról, úgyszintén egy youtube gyöngyszem. Megkérnék mindenkit, hogy ne ijesztgessen másnapos haverokat, mert ez lehet az eredmény.
3. Bronzérmesünk pedig egy kis összeállítás a vidámparki fotókból. Egy kedves dolgozó tehette fel az internetre, köszönjük neki.

Zárásul pedig az autós világ szerelmeseinek egy ötletes reklám.

Bodrimester meglepően jó kis bejegyzést hozott össze az autókról. Autóbuzi vagyok, egészen kis korom óta. 3 évesen, mikor még szinte beszélni sem tudtam, messziről megmondtam az összes szembejövő autó típusát. Ez azóta sem változott. Közben felcseperedtem. Nagyrészt japán autókban. A japánok autót gyártanak. Nem alkotnak, mint a Renault, hanem GYÁRTANAK. Így, nagybetűvel.

Nissan 300ZX

Most időutazunk picit. Az 1990-es évek legelején járunk, valahol Japánban. Autóimádó mérnökök azt a feladatot kapják, hogy időt és pénzt nem sajnálva építsenek tökéletes sportautót. Ez a dolga a Mazda, a Mitsubishi, a Nissan és a Toyota mérnökeinek. Ekkor születtek a nagy generáció autói. A legendák. A futóműveket tökéletesre hangolják. Nincs még menetstabilizáló elektronika, csupán rengeteg tesztkilométer, és valóban felülmúlhatatlan futóművek. Természetesen a kor csúcstechnológiáját bepakolják a kocsikba, automata klíma, minden elektromos, számítógép által felügyelt.

Ezek mesterművek. Nem az a mindent leszarok mentalitás alkotta a bennük dolgozó technológiát, mint ami a 7 literes 400 lóerős amerikai motorokat. Itt 3 literből közel 300 lóerő jön elő, turbóval lélegeztetve. Vagy Wankel bácsi bolygódugattyús technológiája az RX-7-ben. Az sem semmi. Engem nem fogsz meggyőzni arról, hogy amerikai dögöt vegyek. Lehet, hogy negyed mérföldes aszfaltszaggatásban nyersz, de mikor a hegyi szerpentineken körbeautózlak, mert még egyenesfutása sincs a traktorodnak, akkor meglátjuk ki mosolyog majd.

Hogy a blog alapvető irányzataihoz kapcsolódjak: a japán autó a végtelenségig precízen megtervezett MP44 típusú német gépfegyver, az amerikai izomautó pedig egy PPS41. Ja, és nekem kéne az a ‘94-es Impala. Feketében. Tiszta FBI style.

Azt mindenki tudja, hogy a kisfiúk szeretnek autóval játszani. Elképzelik, ahogy vezetik, kormányozzák, versenyeznek. A kiscsajok meg babáznak, teáznak, főznek kaját a kissrácoknak. A gyerekek, ahogy cseperednek, hobbijaik alakulnak, változik a testük, értelmük kiteljesedik. Ősi ösztöneik kiteljesednek, a felnövő fiú férfivá érik, a kiscsaj meg bombázóvá jobb esetben. A férfi az autókat még mindig imádja. (A hölgy meg baszik főzni a férfira.) De most már nem tologálni akarja. Vezetni, uralni, teljesen az irányítása alatt tartani. És ki ne szeretne irányítani egy ilyen masinát? (Bevallom én is szeretnék, de sajnos még nem volt rá lehetőségem, nem mindenki születik a Hilton-családba. Úgyhogy én csak álmodozok tovább.;)

Az embernek mindig van egy olyan célja, vágya, amit szeretne elérni. Vannak olyanok, akik magasra teszik a mércét, és olyanok, akik még magasabbra. Vágyaik tárgya számtalan dolog lehet, az olyan autóbuzi férfiaké, mint én és egy-két hölgyé, mint P12, egy-egy szebb példánya az autómobiloknak a fenekünk alá.

Nagyon sokféle álomautó van. Az ember azt gondolná, hogy mindegyik böszömdrága, és irtózatritka. De ez nem igaz. Vannak olyanok, akiknek elég egy lyukas kipufogós Zsiguli, amivel a téli csúszós utakon mehet a Tokyo Drift. Bevallom nekem ilyen Lada nem kellene, max ha ingyen hozzámvágnának egyet. (Persze kipufogócserével kezdenék.) Inkább álmodozom tovább, a drága szektorban. És itt ütközik a véleményünk megint csak P12-vel. Ő él-hal a japán csecse csodákért (=import), én meg ölök egy amerikai izomautóért (=muscle car).

Magam sem vagyok egy nagy autószakértő, de gondolom azt mindenki tudja, hogy van motor, karosszéria, kormány, váltó, kuplung, jobb esetben ülés. És akkor miben különbözik az izomautó és a japán matchbox? Az izomautó gyári felszereltséggel egy őrült. Böhömnagy motorblokk, hatalmas hengerűrtartalom, kamionba illő nyomaték, lóerők százával. Az importokban is megvan a nagy nyomaték, a nagy lóerők. De kicsi a motorblokk. Mindenféle machinálással, turbóval, pirospaprikával, nitroval bolondítják a kicsi, átlagban 2-3 l-es blokkokat, hogy a kicsikocsiba összehozzanak korrekt teljesítményt. Nincs is ezzel semmi baj, megy az is, mint a mérgezett egér. Vannak közöttük szép autók is, nem mondom, nem utasítanám vissza. De kérdem én, hova ez a kicsinyeskedés? Minek az 1 tonnás karossszéria, amikor kényelmesebb a 2 és akörülis, hodálynagy autó, irtózat nagy, brutális erővel?

Persze a két kultúra, az amerikai és a japán alapjában különbözik. Vegyük az ‘50-’60-as éveket. A japán spórol, kuporgat, mert ugye bármikor bebaszhat egy atom, amit jó lenne bunkiban túlélni. Az amcsi meg magabiztos, a fél világ olajkészlete a kezében, szórhatják a pénzt, ekkora országban van is mire. Nem kell spórolni a benyával. Megszületik a hotrod-os, egy új állat, aki bizony tépni akar. Nem csúsztatja a kocsit, nem szarozik kormányzással. Van egy negyed mérföldje, ahol le kell nyomnia a szomszéd, pökhendi faszt, a smucig Joe-t. Vesz egy kis Camaro-t, Impala-t, de legfőképpen egy Hemi ‘Cudát, és gyorsulnak egy irtózatosat. Ég a gumi, ordít a rock ‘n’ roll, lófaszt nem hallani a motor zajától. Szögletes idomok, hosszú, uszályszerű test, brutális szívvel. Johnny még hallja az autó körül legyeskedő bombázó biztatását: “If you win,…” A többit már nem hallja hősünk, mert beindítja, odalép neki egy kicsit. Aztán hagyja duruzsolni. De megértette és vigyorog. A hölgy mimikája elég kifinomult volt… Aztán megint odalép neki egy kicsit, begurul a rajthoz. Megáll mellette Joe, a nagy zsidó orrával. Johnnyban fellángol a gyűlölet és vadállattá változik. Tökéletes bosszú lesz. Pörgeti a motort, a kasztni kínlódik, hogy egybenmaradjon. De kit érdekel, erre van. Amikor felengedi a kuplungot, a böhömnagy gumik megkapaszkodnak a szerencsétlen aszfaltban, és a mi johnny-nk beleszegeződik az ülésbe. Irtózatos érzés a gyorsulás. Néhány száz méterrel később eléri a célt, Joe-t pedig még évekig szivatja, hogy mekkora csíra, amiért megölte a vaciúj motort.

A nagy Amerika talán már veszített biztonságából, fölényéből azóta, de autószeretetéből biztos nem. A régi nagy gyárak még mindig élnek, és mostanában kihoznak új autókat, a szabványosítást már sikerült leküzdeni, jöhetnek a böhömnagy blokkok, a nagy fogyasztás megint. Egy kis történelem: 1965-ben jelent meg szériautóban(!) a 426 street Hemi motor, laza 7l-es hengerűrtartalommal, ehhez mindössze 425 lóerő társult. Kell ennyi erő az utcákra? 1965-ben? Már, hogy a picsába ne? Van vkinek 400 pici paci feletti teljesítménnyel rendelkező autó a tulajdonában? Ezt csak a felső 100 ezres magyar réteg mondhatja el max magáról. Az amcsik meg minden kis krumpliszedőnek adtak egy ilyen rakétát, ha elég sokáig, de tisztességesen kuporgatott. A nagyobb márkáknak szinte kötelezően kellett és kell gyártani saját csúcsmodelleket.  Akkoriban az volt a lényeg, hogy az olcsóbb réteg is szép és erős volt. Nézzünk rá egy mostani Impalára, egy hányadék. Az ezredforduló után inkább a prémium kategóriában mozognak az izomautók, megfelelő kényelem és felszereltség párosul a kamionmotorhoz. A nagy autóbuzik meg megvásárolnak egy-egy régi nagyot, felújítják, tuningolják és szakítanak vele tovább.

‘94-es Impala, kinek kell?

Egy kis bepillantás egy eredeti, ‘67-es autóba: Chevy Impala. Persze ezeken már nagyrészt nem minden eredeti, de öröm látni, hogy a gyűjtők továbbra is arra törekednek, hogy eredeti állapotukban cirkálhassanak ilyenekkel a terepjárók hazájában.

És, akkor a nagy kedvenc, Dodge Charger, ez a kép egy 1968-asról:

És akkor vesszenek a gumik: 69 Dodge Charger Burn out.

Lehet mondani, hogy fasznagyobbítás, lehet fanyalogni, hogy mennyit eszik benzinből, gumiból. Sírjatok, hogy irányíthatatlan. Minden csak megszokás kérdése. A benzin meg úgysem amiatt a pár ezer ember miatt fog elfogyni, akinek Moparja van. És ha egy ilyet meg tudsz venni és ki tudod tartani, akkor szarsz a szemrehányásokra. Vezetheted, nyomhatod a laza csávót, a rendőr is csak azért fog megállítani, hogy bekukkantson a motorháztető alá. Erő van alattad, és ezzel már egy helyben állva a piros lámpánál is kiröhöghetsz mindenkit. Nem kell szégyenkezned emiatt, úgysem hallanak mást a motortérből jövő morajláson kívül.