Black and White

A szerkesztőség tagjai imádják az állatokat (elvégre maguk is egy picit azok). Mindannyian tartunk otthon háziállatot, csak velük élhetünk teljes és kiegyensúlyozott életet. Végre rám mosolygott Fortuna, megtaláltam a tökéletes háziállatot, Carlost. Azóta boldogan élek, míg meg nem halok.

A történet nagyon régre nyúlik vissza. Bodrimester mindig is különc gyerek volt, ehhez mérten különc háziállatokkal. Az óvodában halott vakonddal, baszósbogarakkal játszott. Később mikor eljött az új évezred, új háziállat után nézett.

Ő volt Johnny.

Johnny hűséges társ volt éveken át. Mivel teste sajnos nem rendelkezik olyan kitűnő adottságokkal, mint az enyém, ezért viszonylag gyakran kellett cserélgetnie őket. Johnny, a darázs, megtette azt, amit még eddig egyetlen fajtársa sem, a darázs nép Buddhájává vált. Felfelfedezte a lélekvándorlás örömeit, és minden nyáron visszatért hozzám, Gasszdájához. Megértő barát volt ezekben a nehéz időkben. Sajnos azonban elhidegültünk egymástól. Többször előfordult, hogy bele akart kóstolni seritalomba. Kérdem én, mi választ el minket az állatoktól, ha ugyanazt a sört fogyasztjuk, mint ők? A válasz semmi. Egyszerűen nem engedhettem meg neki, hogy egyenrangú legyen velem. Lecsaptam. Újra és újra. Minden ütést ezerszeresen visszakaptam, mikor végignéztem, ahogy elhalálozik szeretett barátom. Bár fájdalmas szívvel tettem, de nem volt más választásom. És a gyötrelem minden nap újra kezdődött. Nem bírtam tovább. Kiutat kellett találnom ebből a pokolból. Két választási lehetőség állt előttem: vagy leszokom a sörről vagy elengedem Johnnyt. Az első verzió természetesen szóba sem jöhetett, úgyhogy maradt az utóbbi.

Nagy bánatomra Johnny ezt nem vette jó néven. Már hónapok óta zaklatott, egészen tegnap estig. Éjféli baljós telefonhívások, gyanús zümmögés a fülemben. Később már addig merészkedett, hogy belerepült a dinnyémbe, a számba, nem hagyott enni, inni! De tegnap, aug. 15-én valami olyan dolog történt, hogy az én kis nyomorult életem örökre megváltozott most már biztosan. Hadd mutassam be Carlost, a megmentőmet, tisztelt Olvasók.

Carlos hihetetlen adottságokkal rendelkezik. Éjszakai élőlény, a kocsmák ördöge, a csapszékek démona. Fekete ruházata természetesen a metál iránti olthatatlan szenvedélyéből fakad. Tehetségét kipróbálta már jópár helyen, dolgozott a Tankcsapdával, a Metallicával és mostanság feltűnik a Slipknot koncertek közben is, ugyanis bitang jó basszusos az úr. Kedvenc itala a tequila, hadd idézzek tőle egy rövidet: “Hrrrrrrrr, TEQUILA!”. Hihetetlen jó a humorérzéke, és imád a főutcán sétálni, még a pórázt is megtűri!

Azt kérditek, hogy hogyan lehettem ennyire szerencsés? Merthogy kétség sem fér hozzá, hogy ő a tökéletes háziállat. Tegnap üldögélek békésen a konyhában, amikor Johnny megint rámtámadt. Már azt hittem, hogy végem, amikor megjelent Carlos. Segítségemre sietett fehér paripáján és 20 centis pallosával (melyhez méretben hozzáillő szörborította tok társul) újabb örökálomba ringatta a vérszomjas darazsat. Ezek után elkapott néhány denevérlányt méretes szerszámával, majd lefeküdt aludni. Azóta nálam dolgozik testőrként és háziállatként. Álmaim újra gondtalanok. Nem kell félnem többé sem a cionista árulóktól, sem a darazsaktól.